Ma délután egy márkás fülhallgatót adtam át egy vevőnek. Megfontolt fiatal srácnak tűnt, utánanézett, hogy mi alapján lehet felismerni, hogy hamisítvány-e vagy igazi. Jómagam erre nem tudtam választ adni, hozzám is csere útján került, de jeleztem neki, hogy ha hamisítvány, akkor természetesen elállhat, elvégre nem célom senkit átvágni. Hasznot sem akarok húzni belőle, szimplán felesleges, csak fölös lom, sok másik mellett.

Az átvétel során minden rendben ment, megnézte, kipróbálta, kifizette, aztán mindenki ment a maga útjára. Remek. Megint egy lommal kevesebb. Megint közelebb vagyok ahhoz a filozófiához, amit Tyler Durden szimbolizál a Harcosok klubjában, vagyis a túlélés nomád értelmezésében nincs szükségem erre fülhallgatóra. Najó, a modern élet megszállotja vagyok, de azzal teljesen egyetértek, hogy amit birtokolsz, az birtokába vesz. Ha megszabadulok néhány kacattól, akár eladom, akár elajándékozom, akár a kukában landol, már sokkal szabadabbnak érzem magam. Ez pedig jó érzés.

A filozofikus kanyarból visszatérve, az átvételt követően kb. negyed óra múlva már otthon is voltam. Ekkor megcsörrent a telefon. A vevő hívott, hogy valami nem kóser, kerülgette a forró kását, így rákérdeztem, hogy azt szeretné-e, hogy visszavegyem a fülest. Igen, ezt szeretné. Állítása szerint az egyik fele nem szól néha, ami meglepett.

Dilemmába estem, mit mondjak. Elvégre a személyes átvétel lényege, hogy megnézheted, mit veszel, kipróbálhatod, és akár azt is mondhatod, hogy nem erre számítottál. A személyes átvételnél azonban minden rendben ment. Használt cuccnál pedig nincs kötelezettség arra, hogy az eladónak garanciát kéne adnia. Azt is mondhatnám, hogy pénztártól való távozás után nincs reklamáció.

A másik probléma, hogy eltelt fél óra, bármi történhetett, mi garantálja, hogy nem a vevő használta nem megfelelően. Elvégre ez pont egy olyan márka volt, ami kiváló minőségű hangzást ad, de saját tapasztalatomból mondom -vagyis írom-, hogy nem erőssége a tartósság. Elég néhányszor megrántani, és már törik, szakad a kábel.

Oké, 20 perc múlva az eredeti helyszínen leszek, megnézem a saját szememmel is. Persze, miután letettem a telefont, párszor belerúgtam dühömben a konyhaszekrénybe, és néhány keresetlen szó is kiszaladt a számon. A néhánynál talán több, elvégre hazaértem, már főzném a kávém, és tenném a dolgom. A meló utáni kávé pedig szent és sérthetetlen, a kávézás pedig egy olyan szeánsz, mikor a gondolatkáoszból rend lesz, így ez kihagyhatatlan része a napomnak, ezzel kezdődik a meló utáni valós élet.

Rendben, nyugalom, a szeánsz csúszni fog. Egyből visszaindultam. Nyilván csak úgy nem adok vissza pénzt, szeretném megnézni én is, mi a probléma. Bedugtam egy szimpla Nokiába a fülest, ráncigáltam jobbra-balra, de semmi. Ő is betolta a fülest az iPodjába, tekergette jobbra-balra, de semmi probléma nem tapasztalható. Végülis, rájöttem, hogy vagy a füles csatlakozója vékonyabb, vagy az iPodé vastagabb néhány tized miliméterrel, ami miatt zsebben hordva, a rászkódástól néha nem érintkezik. Érdekes, ilyennel sem találkoztam még, de az biztos, hogy erről egyikünk sem tehet.

Patthelyzet. Ha szigorú vagyok, akkor mondhatnám, nem az én dolgom, hogy milyen eszközzel használja a fülest, ha nem teljesen kompatibilis, arról nem én tehetek. Ha erkölcs vagy etika szempontjából közelítem meg, akkor pedig lesz egy vásárló, aki elégedetlen, lehet, hogy azt a néhány ezer forintot is nehezen rakta össze és most van egy fülese, amire állandóan figyelni kell.

Ez nem csak az én dilemmám. Egy vállalkozásé is. Profitorientáltság vagy ügyfélközpontúság. Rövidtávú haszonszerzés vagy minél több ügyfél, vevő bizalmának megnyerése. Egyelőre én maradok az utóbbinál. A döntés persze egyszerű, nem ebből élek és nincs szükséghelyzet.